Hozzáfűzés: Omo! Eddig az összes történetem megált a 9. résznél, de ez nem, szóval ünneplés!!
U.i: Ezt a Run (Ballad MIX) hallgatása közben írtam meg, úgyhogy, remélem, hogy nem rakom rátok át az én szomorúságomat. Mert az a rész nagyon nagyon (x8) szomorúra sikeredett. És nagyon nagy bocsánat, amiért....Elsőnek is olvassátok el, majd a végén folytatom a papolást!--
Nem tudok lecsillapodni. Kim Taehyung teljesen tönkre baszta az életem. Elegem van a mindennapos csalódásból...amit ő okozott. Meg persze Hoseok.
Nem értem. Ha engem szeret, akkor miért kutat állandóan annak a féregnek a szájában?
Taemin erős karjai fognak le, mikor már Jin kedvenc bögréjével végeznék.
Próbálom magam nyugtatni, de nem megy...Mindig...Mindig felvillan az a kép a szemem előtt. Ahogy...ahogy csókolóznak.
-Nyugodj meg...-suttogja fülembe.
Nem. Elborult teljesen az agyam. Nem bírom.
-Nem! HAGYJ BÉKÉN!--szabadulok ki.
Az ajtóhoz szaladok, közben pedig szabadjára engedem a könnyeimet. Muszály megkeresnem Őt. Féltem. Utálom. Szeretem.
Az a baj, hogy mind a kettő érzelem jelen van a szívemben. Amit Hoseok iránt táplálok.
A virág sem tud lenni föld nélkül. Én sem Hoseok nélkül. Olyan nekem ő, mint a levegő. Nem látom. Nem szeretem. Nem érzékelem, de mégis...Ha nem lenne, akkor én sem lennék. Már régen egy fekete koporsóban feküdnék, a sárga földig süllyedve. Megalázva. Egy darab szar is többet érne nálam, hiába vagyok idol.
És annyi dolog fáj az életben...Kihasználtam Taemint, a gyerekes gondolataim miatt. Jung Hoseokot elfelejteni lehetetlen, mint lélegezni! Hah...Sajnálom Lee Taemint. Bocsánatot kell kérnem tőle, persze nem most. Most meg kell keresnem Hoseokot...
Tudom, hogy debüt előtt gyógyszerezte magát...Istenem, szegényt alig tudtuk leszoktatni a gyógyszerekről!
_~***~_
Egyre sötétebb lesz, Hoseok meg sehol. Annyira féltem! Aggódom érte, de nagyon!
Nagyon kevés ember van az utcán. Már azt se tudom, hogy hol vagyok, ezért inkább le ülök egy rozoga padra.
Mellettem valakinek a személyi igazolványa hever. Kezembe veszem a hideg kis kártyát, és kimegy a vér az arcomból, amikor meglátom, hogy kié.
-Hoseok...-suttogom.
Biztos, hogy valami baj van vele! Nem szokta elhagyni a cuccait! Meg kell találnom! Nem hagyhat el!
Ki kell mosni a gyomrát...Mert meg fog halni a sok gyógyszertől. És ezt nem akarom.
De merre menjek? Esküszöm, mindent meg bocsájtok neki, csak találjam meg, és zárhassam karjaim közé! Kérlek, Istenem, segíts megtalálni Őt!
Kétségbeesetten ballagok haza, mert kell a segítség. Egyedül nem megyek semmire ebben a nagy városban...ha még itt van. Lehet, hogy már Gwangju-ban van, a szüleivel. Vagy korházban. Ah, még bele gondolni is szörnyű!
Benyitok a dormba, ahol Jin egyből egy öleléssel támad le. Taemin pedig Minhoval van a konyhában. És Minho meg csókolja Taemint. Ennyi. Mindenkiben lehet csalódni! Mindenkiben! Faszom! Elegem van már ebből a kibaszott életből!
Miért kell ennyi szaros emberben csalódnom? Miért?!
-Beszélnünk kell.-mondja Taehyung.
-Jah, majd pont te leszel az, akivel most beszélni akarok, nem?!-kiabálom, közben pedig egy sós könnycsepp gördül végig arcomon.
-Én zsaroltam Hoseokot, azzal, hogyha nem csókolózik velem, akkor elmondom a szüleinek...hogy te meg Ő...
Mi?! Mégis hogy merte? Hogy tehette? És...Ah, nem akarok vele foglalkozni. Megutáltam. Teljesen. El3g volt ebből.
Hoseok POV:
Hiányzik. Nagyon hiányzik Jimin. A nevetése, a mosolya, a hangja, a szemei, a csókjai, minden. És annyira sajnálom, hogy megbántottam...Fáj, hogy miattam fordult ki magából, de Taehyung zsarol. Sakkban tart. Azt mondta, hogy kitálal a szüleimnek, rólam és Jiminről. Ezzel még Jiminnek is rosszat okoznék...Elég már az a sok rossz amit okoztam neki...De a szüleim akkor egy lepukkant étterembe küldenének pincérek, és feladhatnám az összes álmom.
Nekem pedig itt a végpontom. Megtörtem. Megtört vagyok, csalódott, féltékeny, szomorú, őrült. Meg szeretnék halni, véget vetni ennek a szenvedésnek, amit az a kurva szívem okoz. Bár az is lehet, hogy inkább Taehyung.
Ennyi volt. Az én játékomnak most már befuccsolt. Elegem lett.
A híd amin most sétálok, az lesz az utolsó hely, amit a lábaim érintenek. Egyre jobban szédülök a gyógyszerek és az alkohol miatt. Érzem, hogy nem kell már sokat várnom...El felejthetek mindent. Végre nyugodt lehetek.
-Szeretlek, Park Jimin...-esek össze.
Ennyi volt. Lassan lehunyom pilláim, és már csak a sötétség az, ami magába szív.~
